Egyszerre volt az izraeli hadsereg büszkesége és terhe. A telepesek atyja és főellensége. A palesztin állam megrögzött ellensége és jóváhagyója. A béke reménye, majd a legfőbb akadálya.
"A Sharont támogatóknak már csak egy embere maradt a Knesszetben, és az én vagyok" - panaszkodott 2011-ben Shai Hermesh izraeli képviselő.
Bár Arial Sharon nevével népszerűséget hajszolni még Izraelben sem jó ötlet, még mostanában sem.
A Buldózernek is nevezett izraeli politikus említése soha senkit nem hagy közömbösen. Kevés politikus büszkélkedhet azzal az eredménnyel, hogy az izraeli bal, és jobboldal egyaránt mutatnémi ellenszenvet Sharon iránt, ami Sharont soha nem izgatta.
Sharon sohasem volt bőbeszédű motivációit illetően, így önjelölt örökösök könnyedén a Sharoni szellemi követéseként igazolhatnák akár kivonulnak vagy éppen bevonulnak a Palesztin Hatóság területeire.
Ám mivel Sharon tetteivel, többek között a be majd kivonulással a bal, majd a jobb oldal táborát dühítette fel, nincs olyan része az izraeli politikai közvéleménynek, aki ne orrolna rá. Egy óvatos, ambiciózus izraeli politikus inkább nem kockáztatna neve említésével.
Izrael szellemének és szükségleteinek megfelelően már tizennégy évesen csatlakozott a Gadnához, egy a katonáskodásra felkészítő ifjúsági szervezethez. Rövidesen már a Haganah terrorszervezet tagja volt, mely az Izraeli Védelmi Erők elődje. Az első meghatározó harci élményére sem kellett sokat várnia, a Jeruzsálemet Tel-Avivval összekötő úton, stratégiai ponton elhelyezkedő Latrun erődítményért indult ostromra rögtön az első arab-izraeli háborúban (1948-49). Sikertelenül.
Sharon számára itt vált világossá, hogy a kiképzés, a felszerelés és a helyismeret elengedhetetlen egy sikeres hadművelethez; a vezetőknek pedig minimum az első sorból kell irányítaniuk. Latrunnál ezek nem teljesültek, amiért számos emberélettel fizettek.
A háborút nem béke követte, hanem az izraeli határ menti települések életét megkeserítő támadások, amelyek során a háború alatt elmenekült arabok tértek vissza szüretelni, szabotálni, vagy bosszút állni. A folyamatos támadások miatt félő volt, hogy a peremvidékek lakói a biztonságosabb központi területek felé veszik az irányt, ami Izraelben biztonsági, gazdasági és morális válsághoz vezethetett volna.
A területek elnéptelenedését megelőzendő, Sharon szerint szükség volt visszaadni az fiatal Izrael államban élők hitét és reményét, az arabok. palesztink harci kedvét pedig le akarta törni.
Erre a megfelelő útnak a megtorlás és elrettentés politikáját látta. Azaz minden egyes támadásra sokkal nagyobb erővel kell válaszolni. Amit nem lehet erővel elérni, még több erővel el lehet. - vallotta Sharon.
Teljesen mindegy, milyen ennek a nemzetközi fogadtatása. E politika megvalósítása Sharon 101-es egységének jutott.
Sharon szemében az 1967-es hatnapos háború területnyereségei közül a legfontosabbat a Nyugati Part jelentette. Az izraeli hadsereg a fedayeenok táborait így Izrael központi, legnépesebb területeitől jóval messzebb űzhette, egészen a jordán területekre (majd a néhai Hussein jordán királynak köszönhetően Dél-Libanon lett az új "otthon").
A Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak izraeli felügyelete biztonsági szempontból Sharon szemében létfontosságú, ugyanakkor hadsereget állomásoztatni rajta költséges és csak ideiglenes megoldás lehet. Nem úgy, mint izraeli telepeket létrehozni. Az első telepesek már a hatnapos háború után, a baloldali kormány alatt megjelentek, de az igazi virágzásukra várniuk kellett addig, míg Sharon katonai pályáról politikaira lépett.
Több évtizedes katonai munkálkodása viszonylag sikeresnek mondható Izrael állam életben maradását tekintve, a hadsereg híres s hírhedt tábornokává vált, ám a parancsok hű követésében, és a feljebbvalói iránti tisztelet terén a viselkedése hagyott kívánni valót maga után. Bár legtöbbször döntéseit utólag az akciók sikerei igazolták, önfejűsége miatt nem juthatott fel a hadsereg hierarchiájának csúcsára. Soha sem lett belőle vezérkari főnök.
Sharon emiatt nem kereste önmagában a hibát, inkább küzdőtér váltásra szánta el magát. Az első politikai próbálkozását az 1973-as háború megzavarta, mikor is visszatért egy időre a harctérre. Másodszorra döcögősen, de végül beindult a politikai szekere. Először a jobboldali Likudhoz próbált csatlakozni vezetőként, de visszautasították. Ekkor a baloldal, majd az akkori centrista párthoz jelentkezett. Mivel mindenhol elutasításra talált, egyszerűen megalapította a saját pártját: a Shlomtziont.
Miután 1977-ben két széket nyert vele a választásokon, beleolvadt a győztes Likudba, ahol Sharon megkapta az agrár tárcát.
Pozícióját régi álma, a Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak tartós ellenőrzéséhez szükséges telepes hálózat felépítéséhez használta fel regnálása alatt a települések száma megduplázódott. Méltán hívhatjuk a települések atyjának.
Nagy volt a meglepetés, hogy védelmi miniszterként 1981-től az egyiptomi békeszerződésnek megfelelően, teljesítette Begin miniszterelnök óhaját és kitelepítette a Sínai-félszigeten berendezkedő telepeseket. A Sínai-félsziget birtoklása egy egyiptomi-izraeli béke fényében biztonsági szempontból Sharonnak egyáltalán nem volt fontos.
Védelmi miniszterségének legemlékezetesebb eseménye a Begin álmait Sharoni buldózer módszerrel megvalósítani kívánó első libanoni háború volt. Dél-Libanonba való negyven kilométeres behatolással negyven évnyi békét akartak elérni, Sharon viszont továbbment. Béke nem lett, helyette az izraeli hadsereg kis híján húsz évre Dél-Libanonban ragadt Béke Galilea hadmüvelet alatt a 1982-es izraeli-libanoni háborúban.
A háború során Izraelt támogató libanoni falangista milíciák Sabra és Shatila milíciák a Shatila palesztin menekülttáborban háromezerötszáz palesztin mészároltak le.
Az izraeli hadsereg volt az, mely a táborokat körülzárta és nem tett semmit a civilek védelmében ugyanis ilyen parancs Sharontól nem érkezett. Az eseményeket kivizsgáló izraeli Kahan-bizottság a védelmi miniszter közvetett felelősségét állapította meg. Sharon lemondani nem akart, Menahem Begin akkroi miniszterelnök pedig nem váltotta le, végül kompromisszumként a tárca nélküli miniszterré fokozták le.
Sharon még ekkor sem magában kereste a hibát.
A felelőst az ellenzékben és kormány más tagjaiban vélte megtalálni. Az ellenzék, mivel az támadta kormányt a libanoni háború miatt szerinte megszegte azt az íratlan szabályt, hogy biztonsági kérdésekben a kormány mögé kell, hogy álljanak.
A kormánytagok pedig, akik közösen határozták el a háborút, gyáván egyedül ráhárították a felelősséget. Sharon levonta a saját következtetéseit. Ő nem tévedett így vélekedett. Ami szerinte nem mondható el mindenki másról.
"A Sharont támogatóknak már csak egy embere maradt a Knesszetben, és az én vagyok" - panaszkodott 2011-ben Shai Hermesh izraeli képviselő.
Bár Arial Sharon nevével népszerűséget hajszolni még Izraelben sem jó ötlet, még mostanában sem.
A Buldózernek is nevezett izraeli politikus említése soha senkit nem hagy közömbösen. Kevés politikus büszkélkedhet azzal az eredménnyel, hogy az izraeli bal, és jobboldal egyaránt mutatnémi ellenszenvet Sharon iránt, ami Sharont soha nem izgatta.
Sharon sohasem volt bőbeszédű motivációit illetően, így önjelölt örökösök könnyedén a Sharoni szellemi követéseként igazolhatnák akár kivonulnak vagy éppen bevonulnak a Palesztin Hatóság területeire.
Ám mivel Sharon tetteivel, többek között a be majd kivonulással a bal, majd a jobb oldal táborát dühítette fel, nincs olyan része az izraeli politikai közvéleménynek, aki ne orrolna rá. Egy óvatos, ambiciózus izraeli politikus inkább nem kockáztatna neve említésével.
Izrael szellemének és szükségleteinek megfelelően már tizennégy évesen csatlakozott a Gadnához, egy a katonáskodásra felkészítő ifjúsági szervezethez. Rövidesen már a Haganah terrorszervezet tagja volt, mely az Izraeli Védelmi Erők elődje. Az első meghatározó harci élményére sem kellett sokat várnia, a Jeruzsálemet Tel-Avivval összekötő úton, stratégiai ponton elhelyezkedő Latrun erődítményért indult ostromra rögtön az első arab-izraeli háborúban (1948-49). Sikertelenül.
Sharon számára itt vált világossá, hogy a kiképzés, a felszerelés és a helyismeret elengedhetetlen egy sikeres hadművelethez; a vezetőknek pedig minimum az első sorból kell irányítaniuk. Latrunnál ezek nem teljesültek, amiért számos emberélettel fizettek.
A háborút nem béke követte, hanem az izraeli határ menti települések életét megkeserítő támadások, amelyek során a háború alatt elmenekült arabok tértek vissza szüretelni, szabotálni, vagy bosszút állni. A folyamatos támadások miatt félő volt, hogy a peremvidékek lakói a biztonságosabb központi területek felé veszik az irányt, ami Izraelben biztonsági, gazdasági és morális válsághoz vezethetett volna.
A területek elnéptelenedését megelőzendő, Sharon szerint szükség volt visszaadni az fiatal Izrael államban élők hitét és reményét, az arabok. palesztink harci kedvét pedig le akarta törni.
Erre a megfelelő útnak a megtorlás és elrettentés politikáját látta. Azaz minden egyes támadásra sokkal nagyobb erővel kell válaszolni. Amit nem lehet erővel elérni, még több erővel el lehet. - vallotta Sharon.
Teljesen mindegy, milyen ennek a nemzetközi fogadtatása. E politika megvalósítása Sharon 101-es egységének jutott.
Sharon szemében az 1967-es hatnapos háború területnyereségei közül a legfontosabbat a Nyugati Part jelentette. Az izraeli hadsereg a fedayeenok táborait így Izrael központi, legnépesebb területeitől jóval messzebb űzhette, egészen a jordán területekre (majd a néhai Hussein jordán királynak köszönhetően Dél-Libanon lett az új "otthon").
A Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak izraeli felügyelete biztonsági szempontból Sharon szemében létfontosságú, ugyanakkor hadsereget állomásoztatni rajta költséges és csak ideiglenes megoldás lehet. Nem úgy, mint izraeli telepeket létrehozni. Az első telepesek már a hatnapos háború után, a baloldali kormány alatt megjelentek, de az igazi virágzásukra várniuk kellett addig, míg Sharon katonai pályáról politikaira lépett.
Több évtizedes katonai munkálkodása viszonylag sikeresnek mondható Izrael állam életben maradását tekintve, a hadsereg híres s hírhedt tábornokává vált, ám a parancsok hű követésében, és a feljebbvalói iránti tisztelet terén a viselkedése hagyott kívánni valót maga után. Bár legtöbbször döntéseit utólag az akciók sikerei igazolták, önfejűsége miatt nem juthatott fel a hadsereg hierarchiájának csúcsára. Soha sem lett belőle vezérkari főnök.
Sharon emiatt nem kereste önmagában a hibát, inkább küzdőtér váltásra szánta el magát. Az első politikai próbálkozását az 1973-as háború megzavarta, mikor is visszatért egy időre a harctérre. Másodszorra döcögősen, de végül beindult a politikai szekere. Először a jobboldali Likudhoz próbált csatlakozni vezetőként, de visszautasították. Ekkor a baloldal, majd az akkori centrista párthoz jelentkezett. Mivel mindenhol elutasításra talált, egyszerűen megalapította a saját pártját: a Shlomtziont.
Miután 1977-ben két széket nyert vele a választásokon, beleolvadt a győztes Likudba, ahol Sharon megkapta az agrár tárcát.
Pozícióját régi álma, a Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak tartós ellenőrzéséhez szükséges telepes hálózat felépítéséhez használta fel regnálása alatt a települések száma megduplázódott. Méltán hívhatjuk a települések atyjának.
Nagy volt a meglepetés, hogy védelmi miniszterként 1981-től az egyiptomi békeszerződésnek megfelelően, teljesítette Begin miniszterelnök óhaját és kitelepítette a Sínai-félszigeten berendezkedő telepeseket. A Sínai-félsziget birtoklása egy egyiptomi-izraeli béke fényében biztonsági szempontból Sharonnak egyáltalán nem volt fontos.
Védelmi miniszterségének legemlékezetesebb eseménye a Begin álmait Sharoni buldózer módszerrel megvalósítani kívánó első libanoni háború volt. Dél-Libanonba való negyven kilométeres behatolással negyven évnyi békét akartak elérni, Sharon viszont továbbment. Béke nem lett, helyette az izraeli hadsereg kis híján húsz évre Dél-Libanonban ragadt Béke Galilea hadmüvelet alatt a 1982-es izraeli-libanoni háborúban.
A háború során Izraelt támogató libanoni falangista milíciák Sabra és Shatila milíciák a Shatila palesztin menekülttáborban háromezerötszáz palesztin mészároltak le.
Az izraeli hadsereg volt az, mely a táborokat körülzárta és nem tett semmit a civilek védelmében ugyanis ilyen parancs Sharontól nem érkezett. Az eseményeket kivizsgáló izraeli Kahan-bizottság a védelmi miniszter közvetett felelősségét állapította meg. Sharon lemondani nem akart, Menahem Begin akkroi miniszterelnök pedig nem váltotta le, végül kompromisszumként a tárca nélküli miniszterré fokozták le.
Sharon még ekkor sem magában kereste a hibát.
A felelőst az ellenzékben és kormány más tagjaiban vélte megtalálni. Az ellenzék, mivel az támadta kormányt a libanoni háború miatt szerinte megszegte azt az íratlan szabályt, hogy biztonsági kérdésekben a kormány mögé kell, hogy álljanak.
A kormánytagok pedig, akik közösen határozták el a háborút, gyáván egyedül ráhárították a felelősséget. Sharon levonta a saját következtetéseit. Ő nem tévedett így vélekedett. Ami szerinte nem mondható el mindenki másról.