Egy berlini diplomata–újságíró vacsorán hangzott el a New York Times tárcaírója szerint német szájból: "Ami Szíria körül történik, az az amerikai hegemónia utáni világ, ami egyenlő a káosszal."
Soha senki nem mondta, hogy könnyű dolga van az amerikai elnöknek de mindaz, amit Barack Obama Szíria körül tett vagy nem tett az elmúlt két és fél évben, szinte kizárólag heves bírálatok tárgyává vált. Az elnöksége első évében Nobel-békedíjjal megtisztelt elnököt világszerte és az Egyesült Államokban is kritizálják a dróncsapások miatt, a Kadhafi-rezsim megdöntésében való részvétel miatt (noha ott a "háttérből vezette" a militáns-terroristákat) és természetesen a titkosszolgálatok széleskörű folyamatos akciói miatt.
Népszerű szinten például a milliárdos tagságú Facebookon kemény szavakkal illetik, mert állítólag "megjátssza" a világ csendőrét.
A fenti idézetből viszont azt látjuk, hogy egyesek szerint elviselhetetlenné válik a "seriff nélküli" világ.
A "leghűbb szövetséges", a távoli apró szigetért is hadba lépő londoni konzervatívok egyszerűen visszavonultak a beavatkozás gondolatától; a franciák bejelentették, hogy Malitól eltérően nem óhajtanak önállóan cselekedni; a németek pedig eleve nem állhatnak élre külföldi háborúkban. Ki marad a porondon !? Putyin, Szíria utolsó mentsvára !?
Az amerikai jobboldal viszont most is hű maradt elvtelen Obama-ellenes mániájához. Két és fél éven át arra biztatta az elnököt, hogy tegyen már valamit Szíriában; azzal ostorozta a Fehér Házat, hogy Obama „feladta az USA vezető szerepét” a közel-keleti passzivitással; kigúnyolta a bengázi nagykövet-gyilkosság ki nem védése és meg nem torlása miatt.
Most viszont, amikor Obama a vegyi fegyverekkel kapcsolatos, korábban meghúzott türelmi határ damaszkuszi átlépése miatt a fegyveres beavatkozás lehetőségét villantotta fel, ellenzéke azonnal háborús kalandorsággal vádolta meg. Ugyanazok, akik hosszú éveken át esküdtek a „jó cél” érdekében alkalmazott erőszakra, most egyenesen meggyanúsítják az elnököt az "al-Kaidával" való szövetkezésre. Azt az elnököt, akinek a döntése nyomán amerikai kommandók meggyilkolták Oszama bin Ladent.
De lássuk, milyen pályára csúszott a beavatkozás terve. John Kerry, az újdonsült amerikai külügyminiszter (de veterán külpolitikus törvényhozó) mintegy véletlenül bedobta egy londoni sajtóértekezleten, hogy az amerikai csapás elkerülhető lenne, amennyiben a damaszkuszi kormány átadná vegyi fegyvereit az ENSZ vezetése alatt álló nemzetközi koalíciónak. Obama ugyanakkor felhatalmazást kért a kongresszustól a háborúra.
Vlagyimir Putyin orosz elnök kapva kapott az alkalmon, és meggyőzte védencét, Bassár el-Aszadot, hogy fogadja el a tervet. Hirtelen mindenki Putyin nagy sikerét látja ebben, holott éppen az amerikaiak tették azt neki lehetővé saját javaslatukkal. A két nagyhatalom a rendezetlen Snowden-ügy ellenére képes együttműködni a nemzetközi békét fenyegető kérdésekben.
Obama felhatalmazása elbukott volna abban a jobboldali többségű képviselőházban, amelynek szélsőséges tagjai folyamatosan bírálják az elnököt "gyávasága" miatt, az "amerikai érdekek" elégtelen képviselete miatt. Az elnök az orosz javaslat nyomán a szavazás elhalasztását kérte a kongresszustól, amivel megúszta a hátba szúrást. A jobboldal ellenállása a fegyveres akció támogatásával szemben (amit választói ellenérzéssel magyaráz) ugyanis egyesegyedül abból a hátsó szándékból fakad, hogy minél kezelhetetlenebb helyzetbe manőverezze az elnököt – hogy aztán szabadon ostorozhassa a „semmittevés” miatt. Amikor viszont Obama mondja, hogy az amerikai nép nem akar újabb háborút, akkor persze az a legnagyobb bűn.
A pillanatnyi helyzet többesélyes, de még mindenki jól jöhet ki belőle – kivéve a legyilkolt szíriai tízezreket. A tanulság pedig az, hogy a világnak továbbra sincs hatékony eszköze arra, hogy megállítsa az ámokfutást, ha a gyilkosnak biztonsági tanácsbeli támogatói vannak – ezúttal a Kreml falai mögött.
Obama ha még bárki is emlékszik elvszerű háborúellenes politikával nyerte meg a 2008-as választásokat. Azóta befejezte az iraki háborút és végjátékra állította az afganisztánit, kiiktatva belőle az amerikaiak szemében főgonosznak tartott bin Ladent, illetve háttérakciókra korlátozva a terrorizmus elleni harcot.
Nem avatkozott be a tunéziai és egyiptomi válságban, a líbiait pedig minimális katonai akcióval kezelte. Szíriában még bonyolultabb a képlet, mint az előző három felkelés hazájában, ezért ott még visszafogottabban politizált. Összességében, elvszerű maradt eredeti álláspontja mellett.
Mindez két szempontból nem hatékony. Az egyik az amerikai belpolitikai színtér, amelyen a jobboldal eleve elutasít mindent, amit ez a fekete bőrű elnök csinál, legyen az béke, vagy háború. Másrészt, a világ is az amerikai erős kéz politikájához szokott, és azonnal tátongó űr támad, mihelyt Washington felnőttként próbálja kezelni a többi részvevőt.
Lehet, hogy ennek a bolygónak mégiscsak csendőrre van szüksége? Szomorú lenne, ha ez igazolódna be. De ha mégis, akkor el kell döntenünk, hogy hány seriffet tudunk elviselni. és hogy ki legyen az.
(magyarszó.com)
Soha senki nem mondta, hogy könnyű dolga van az amerikai elnöknek de mindaz, amit Barack Obama Szíria körül tett vagy nem tett az elmúlt két és fél évben, szinte kizárólag heves bírálatok tárgyává vált. Az elnöksége első évében Nobel-békedíjjal megtisztelt elnököt világszerte és az Egyesült Államokban is kritizálják a dróncsapások miatt, a Kadhafi-rezsim megdöntésében való részvétel miatt (noha ott a "háttérből vezette" a militáns-terroristákat) és természetesen a titkosszolgálatok széleskörű folyamatos akciói miatt.
Népszerű szinten például a milliárdos tagságú Facebookon kemény szavakkal illetik, mert állítólag "megjátssza" a világ csendőrét.
A fenti idézetből viszont azt látjuk, hogy egyesek szerint elviselhetetlenné válik a "seriff nélküli" világ.
A "leghűbb szövetséges", a távoli apró szigetért is hadba lépő londoni konzervatívok egyszerűen visszavonultak a beavatkozás gondolatától; a franciák bejelentették, hogy Malitól eltérően nem óhajtanak önállóan cselekedni; a németek pedig eleve nem állhatnak élre külföldi háborúkban. Ki marad a porondon !? Putyin, Szíria utolsó mentsvára !?
Az amerikai jobboldal viszont most is hű maradt elvtelen Obama-ellenes mániájához. Két és fél éven át arra biztatta az elnököt, hogy tegyen már valamit Szíriában; azzal ostorozta a Fehér Házat, hogy Obama „feladta az USA vezető szerepét” a közel-keleti passzivitással; kigúnyolta a bengázi nagykövet-gyilkosság ki nem védése és meg nem torlása miatt.
Most viszont, amikor Obama a vegyi fegyverekkel kapcsolatos, korábban meghúzott türelmi határ damaszkuszi átlépése miatt a fegyveres beavatkozás lehetőségét villantotta fel, ellenzéke azonnal háborús kalandorsággal vádolta meg. Ugyanazok, akik hosszú éveken át esküdtek a „jó cél” érdekében alkalmazott erőszakra, most egyenesen meggyanúsítják az elnököt az "al-Kaidával" való szövetkezésre. Azt az elnököt, akinek a döntése nyomán amerikai kommandók meggyilkolták Oszama bin Ladent.
De lássuk, milyen pályára csúszott a beavatkozás terve. John Kerry, az újdonsült amerikai külügyminiszter (de veterán külpolitikus törvényhozó) mintegy véletlenül bedobta egy londoni sajtóértekezleten, hogy az amerikai csapás elkerülhető lenne, amennyiben a damaszkuszi kormány átadná vegyi fegyvereit az ENSZ vezetése alatt álló nemzetközi koalíciónak. Obama ugyanakkor felhatalmazást kért a kongresszustól a háborúra.
Vlagyimir Putyin orosz elnök kapva kapott az alkalmon, és meggyőzte védencét, Bassár el-Aszadot, hogy fogadja el a tervet. Hirtelen mindenki Putyin nagy sikerét látja ebben, holott éppen az amerikaiak tették azt neki lehetővé saját javaslatukkal. A két nagyhatalom a rendezetlen Snowden-ügy ellenére képes együttműködni a nemzetközi békét fenyegető kérdésekben.
Obama felhatalmazása elbukott volna abban a jobboldali többségű képviselőházban, amelynek szélsőséges tagjai folyamatosan bírálják az elnököt "gyávasága" miatt, az "amerikai érdekek" elégtelen képviselete miatt. Az elnök az orosz javaslat nyomán a szavazás elhalasztását kérte a kongresszustól, amivel megúszta a hátba szúrást. A jobboldal ellenállása a fegyveres akció támogatásával szemben (amit választói ellenérzéssel magyaráz) ugyanis egyesegyedül abból a hátsó szándékból fakad, hogy minél kezelhetetlenebb helyzetbe manőverezze az elnököt – hogy aztán szabadon ostorozhassa a „semmittevés” miatt. Amikor viszont Obama mondja, hogy az amerikai nép nem akar újabb háborút, akkor persze az a legnagyobb bűn.
A pillanatnyi helyzet többesélyes, de még mindenki jól jöhet ki belőle – kivéve a legyilkolt szíriai tízezreket. A tanulság pedig az, hogy a világnak továbbra sincs hatékony eszköze arra, hogy megállítsa az ámokfutást, ha a gyilkosnak biztonsági tanácsbeli támogatói vannak – ezúttal a Kreml falai mögött.
Obama ha még bárki is emlékszik elvszerű háborúellenes politikával nyerte meg a 2008-as választásokat. Azóta befejezte az iraki háborút és végjátékra állította az afganisztánit, kiiktatva belőle az amerikaiak szemében főgonosznak tartott bin Ladent, illetve háttérakciókra korlátozva a terrorizmus elleni harcot.
Nem avatkozott be a tunéziai és egyiptomi válságban, a líbiait pedig minimális katonai akcióval kezelte. Szíriában még bonyolultabb a képlet, mint az előző három felkelés hazájában, ezért ott még visszafogottabban politizált. Összességében, elvszerű maradt eredeti álláspontja mellett.
Mindez két szempontból nem hatékony. Az egyik az amerikai belpolitikai színtér, amelyen a jobboldal eleve elutasít mindent, amit ez a fekete bőrű elnök csinál, legyen az béke, vagy háború. Másrészt, a világ is az amerikai erős kéz politikájához szokott, és azonnal tátongó űr támad, mihelyt Washington felnőttként próbálja kezelni a többi részvevőt.
Lehet, hogy ennek a bolygónak mégiscsak csendőrre van szüksége? Szomorú lenne, ha ez igazolódna be. De ha mégis, akkor el kell döntenünk, hogy hány seriffet tudunk elviselni. és hogy ki legyen az.
(magyarszó.com)